A decentralizált pénzügyekben, vagyis a DeFi-ben a likviditás biztosítása vonzó lehetőségnek tűnhet: a felhasználók kriptovalutáikat egy likviditási poolba helyezik, cserébe pedig részesedést kapnak a kereskedési díjakból. A hozamnak azonban ára van. Az egyik legfontosabb kockázat az úgynevezett impermanent loss, vagyis átmeneti, illetve divergenciából eredő veszteség, amely akkor jelentkezik, amikor a poolban elhelyezett tokenek árfolyama eltérően mozog.
Első hallásra az impermanent loss komoly veszteségnek tűnhet, a valóság azonban árnyaltabb. Sok esetben inkább alternatív költségről beszélhetünk: a likviditásszolgáltató pozíciója kevesebbet érhet annál, mintha ugyanazokat a tokeneket egyszerűen a tárcájában tartotta volna. Ezt a különbséget ugyanakkor részben vagy akár teljes egészében ellensúlyozhatják a kereskedési díjakból származó bevételek.
Az alábbiakban részletesen bemutatjuk, hogyan működik az impermanent loss, milyen matematikai mechanizmus áll mögötte, milyen eszközpárok esetében a legnagyobb a kockázat, és milyen módszerekkel csökkenthető a likviditásszolgáltatók vesztesége.
Mi az a likviditásbiztosítás a DeFi-ben?
Az impermanent loss megértéséhez először azt kell tisztázni, hogyan használják fel a tokeneket a decentralizált tőzsdék.
A hagyományos pénzügyi piacokon és a központosított kriptotőzsdéken a kereskedés jellemzően ajánlati könyv, angolul order book segítségével történik. Az eladók meghatározzák, milyen áron hajlandók értékesíteni az adott eszközt, a vevők pedig vételi ajánlatokat helyeznek el. Ha egy vételi és egy eladási ajánlat találkozik, létrejön a tranzakció.
A decentralizált tőzsdék, vagyis DEX-ek jelentős része ezzel szemben automatizált árjegyzőket, úgynevezett automated market makereket, röviden AMM-eket használ.
Az AMM lényegében egy matematikai algoritmus, amely az ajánlati könyvet egy likviditási poollal helyettesíti. A pool általában két különböző tokenből áll, amelyek között a kereskedők közvetlenül átváltásokat hajthatnak végre.
Vegyünk például egy ETH/USDC likviditási poolt. Az ETH az Ethereum hálózat natív kriptovalutája, míg az USDC egy amerikai dollár árfolyamához kötött stabilcoin, amelynek célja, hogy értéke megközelítőleg 1 dollár maradjon.
Egy ilyen poolban nincs szükség arra, hogy minden ETH-vásárlóhoz pontosan ugyanabban a pillanatban találjanak ETH-eladót. A kereskedő egyszerűen a pool tartalékával kereskedik.
Ehhez azonban a poolnak folyamatosan rendelkeznie kell elegendő tokennel. Ezt a készletet biztosítják a likviditásszolgáltatók, vagy angol rövidítéssel LP-k, vagyis liquidity providerek.
A felhasználó saját kriptotárcájából tokeneket helyez el a poolban. Cserébe az adott protokoll rendszerétől függően LP-tokeneket vagy más, a tulajdonrészét reprezentáló pozíciót kap. Ez mutatja meg, hogy a pool mekkora hányada tartozik hozzá.
A befizetett tokeneket ezt követően a kereskedők használhatják az átváltásokhoz.
A likviditásszolgáltató pedig ezért cserébe díjbevételt kap.
Minden alkalommal, amikor valaki tokent vált a poolban, tranzakciós vagy swapdíjat fizet. Ennek mértéke protokolltól és pooltól függően változhat, és lehet például 0,01%, 0,05%, 0,30% vagy akár 1% is.
A díjbevétel a pool likviditásszolgáltatói között a részesedésüknek megfelelően oszlik meg.
Egyes DeFi-protokollok ezen felül további ösztönzőket is kínálnak. Ilyen lehet például egy governance token, amelyet a likviditást biztosító felhasználók jutalomként kapnak. A governance token rendszerint valamilyen szavazati vagy irányítási jogosultságot biztosít a protokollban, bár értéke természetesen jelentős mértékben változhat.
A likviditásszolgáltató teljes hozama tehát több forrásból származhat:
- kereskedési vagy swapdíjakból;
- protokollszintű tokenjutalmakból;
- esetenként további liquidity mining ösztönzőkből.
Mindezekért cserébe azonban a felhasználó vállalja az impermanent loss kockázatát is.
Hogyan működik az AMM és az x × y = k képlet?
A klasszikus automatizált market makerek egyik legismertebb modellje az úgynevezett constant product formula, vagyis állandó szorzat képlete.
Ennek legegyszerűbb formája:
x × y = k
Az „x” és az „y” a poolban található két token mennyiségét jelenti, míg a „k” az állandó szorzat.
Tegyük fel, hogy egy poolban:
- 10 ETH;
- 20 000 USDC
található.
Ebben az esetben:
10 × 20 000 = 200 000
A „k” értéke tehát 200 000.
Az AMM arra törekszik, hogy a tranzakciók során ez az érték – a díjakat és a gyakorlati implementáció részleteit most figyelmen kívül hagyva – ne csökkenjen.
Ha egy kereskedő ETH-t szeretne vásárolni a poolból, USDC-t kell elhelyeznie benne. Emiatt a pool ETH-készlete csökken, az USDC-készlete pedig nő.
Minél kevesebb ETH marad a poolban, annál több USDC-t kell fizetni a következő egység ETH-ért.
Vagyis az árfolyamot nem egy hagyományos ajánlati könyv, hanem a pool két eszközének egymáshoz viszonyított mennyisége határozza meg.
Ez lényegében a kereslet és kínálat matematikai formában.
Ha azonban az ETH külső piaci ára megváltozik, a poolban található ETH és USDC aránya már nem feltétlenül felel meg a tágabb piacnak. Ekkor lépnek működésbe az arbitrázskereskedők.
Az arbitrázs során a kereskedők kihasználják a különböző piacok közötti árkülönbséget. Ha például az ETH máshol 4000 dollárt ér, de egy AMM poolban még ennél alacsonyabb áron lehet hozzájutni, az arbitrázskereskedők ETH-t vásárolnak a poolból egészen addig, amíg az ottani árfolyam megközelíti a külső piaci árat.
Ennek következménye, hogy a likviditásszolgáltató tokenjeinek összetétele automatikusan megváltozik.
És pontosan itt jelenik meg az impermanent loss.
Mi az impermanent loss a kriptopiacon?
Az impermanent loss, amelyet gyakran divergenciaveszteségnek is neveznek, azt a különbséget mutatja meg, hogy mennyit ér egy likviditási poolban tartott pozíció ahhoz képest, mintha ugyanazokat a tokeneket a befektető egyszerűen megtartotta volna a saját tárcájában.
Ez fontos különbség.
Az impermanent loss nem feltétlenül jelenti azt, hogy a befektető dollárban vagy euróban mérve veszteséget szenvedett el.
Előfordulhat, hogy a pozíciója összességében nyereséges, csak kevésbé nyereséges, mint a passzív tokenbirtoklás lett volna.
A mechanizmus a következőképpen működik:
Ha a két token árfolyama egymáshoz képest egyáltalán nem változik, nincs impermanent loss.
Amint azonban az árak eltérő irányban vagy eltérő mértékben mozognak, a pool folyamatosan újraegyensúlyozza az eszközök arányát.
Ennek következtében a likviditásszolgáltatónak:
- egyre több lesz abból az eszközből, amely relatíve gyengébben teljesít;
- egyre kevesebb lesz abból, amelyik jelentősen felértékelődött.
Ez azért történik, mert az arbitrázskereskedők megveszik a poolból az olcsóbbnak számító, felértékelődő eszközt, és cserébe a másik tokent helyezik el benne.
Így a likviditásszolgáltató nem tudja teljes egészében kihasználni a nyertes eszköz árfolyam-emelkedését.
Ez az elmaradt többlethozam az impermanent loss.
Impermanent loss példa: mi történik, ha duplázik az ETH?
Vegyünk egy egyszerű példát.
Tegyük fel, hogy egy befektető:
- 1 ETH-t;
- 2000 USDC-t
helyez el egy ETH/USDC likviditási poolban akkor, amikor az ETH árfolyama 2000 dollár.
A kezdeti pozíció értéke így:
1 ETH × 2000 dollár + 2000 USDC = 4000 dollár.
Néhány hónappal később az ETH árfolyama 4000 dollárra emelkedik.
Az arbitrázskereskedők ekkor ETH-t vásárolnak a poolból, amíg a pool belső árfolyama újra összhangba kerül a piaci árfolyammal.
A pool matematikai újraegyensúlyozása után a befektető pozíciója megközelítőleg:
- 0,707 ETH;
- 2828 USDC
lehet.
4000 dolláros ETH-árfolyamnál a pozíció értéke:
0,707 × 4000 + 2828 ≈ 5656 dollár.
Ez első ránézésre nem hangzik rosszul.
A befektető eredetileg 4000 dollárt helyezett el a poolban, most pedig körülbelül 5656 dollárnyi eszközzel rendelkezik.
Vagyis abszolút értelemben nyereséget ért el.
De nézzük meg, mi történt volna, ha nem biztosít likviditást.
Ha egyszerűen megtartja az eredeti:
- 1 ETH-t;
- 2000 USDC-t,
akkor a pozíció értéke:
4000 + 2000 = 6000 dollár lenne.
A különbség:
6000 – 5656 = 344 dollár.
Ez a körülbelül 344 dolláros eltérés az impermanent loss.
A befektető tehát nem feltétlenül veszített pénzt. Nyereséges volt, de körülbelül 344 dollárral kevesebb vagyona lett annál, mintha egyszerűen megtartotta volna az eredeti tokeneket.
Van azonban még egy fontos tényező: a kereskedési díjakat ebben a számításban nem vettük figyelembe.
Ha az LP időközben például 500 dollárnyi swapdíjat keresett, akkor a likviditásszolgáltatás végül még az impermanent loss mellett is jobb eredményt hozhatott.
Mikor válik véglegessé az impermanent loss?
Az „impermanent” kifejezés szó szerint arra utal, hogy a veszteség nem feltétlenül végleges.
Ez azonban félrevezető lehet.
A tokenek relatív árfolyama természetesen később visszatérhet a kiindulási szint közelébe. Ilyen esetben az impermanent loss csökkenhet vagy akár szinte teljesen eltűnhet.
Erre azonban nincs garancia.
Ha a likviditásszolgáltató akkor veszi ki a tokenjeit a poolból, amikor az árfolyamok még jelentősen eltérnek a kezdeti aránytól, a holdinghoz viszonyított különbséget gyakorlatilag realizálja.
Az impermanent loss tehát ekkor válik „permanenssé”.
Fontos az is, hogy a divergenciaveszteség nem kizárólag emelkedő piacon jelentkezhet.
Nem az számít, hogy a piac összességében felfelé vagy lefelé halad-e, hanem az, hogy a két token egymáshoz képest hogyan változik.
Ha az egyik eszköz ára jelentősen eltér a másikétól, a pool aránya módosul, és megjelenik az impermanent loss.
Miért inkább alternatív költség az impermanent loss?
Az impermanent loss elnevezése sok befektetőt elriaszt a likviditásszolgáltatástól, pedig bizonyos szempontból pontosabb alternatív költségként kezelni.
A kérdés ugyanis nem feltétlenül az, hogy veszítettünk-e pénzt.
Inkább ez:
Mennyi pénzünk lenne, ha ugyanazokat az eszközöket egyszerűen megtartottuk volna?
A likviditásszolgáltató tudatosan lemond a tokenek teljes árfolyam-emelkedésének egy részéről azért, hogy folyamatos díjbevételt kapjon.
Jó párhuzam lehet egy ingatlan bérbeadása.
Tegyük fel, hogy valaki egy gyorsan dráguló ingatlanpiacon birtokol egy teljesen újszerű lakást. Ha üresen tartja, majd később eladja, az ingatlan teljes értéknövekedését realizálhatja.
Ha azonban bérbe adja, rendszeres havi bevételhez jut, miközben az ingatlan használódik és veszít valamennyit az állapotából.
A bérleti díj azonban könnyen ellensúlyozhatja ezt a „kopást”.
Hasonló történik egy likviditási poolban.
A tokenjeinket tulajdonképpen „bérbe adjuk” a piacnak, és cserébe swapdíjakat kapunk.
A döntő kérdés ezért nem az, hogy van-e impermanent loss.
Szinte minden klasszikus AMM esetében lehet.
A fontos kérdés az, hogy:
a kapott díjbevétel nagyobb-e, mint a holdinghoz képesti lemaradás?
Egy erősen volatilis, de rendkívül nagy forgalmú poolban a kereskedési díjak akár jelentősen meghaladhatják az impermanent losst.
Egy alacsony forgalmú poolban viszont, ahol az eszközök árfolyama közben nagyot mozdul egymáshoz képest, előfordulhat, hogy a díjak meg sem közelítik a divergenciából eredő különbséget.
Az impermanent loss tehát nem feltétlenül indok arra, hogy valaki elkerülje a likviditási poolokat. Sokkal inkább egy olyan változó, amelyet a várható hozam számításakor figyelembe kell venni.
Három fő tényező határozza meg az impermanent loss mértékét
Az impermanent loss nagyságát elsősorban három tényező befolyásolja:
- az eszközök volatilitása és árfolyameltérése;
- a pool összetétele;
- a kereskedési volumen és a díjszint.
1. Árfolyam-volatilitás
Az impermanent loss legerősebb hajtóereje az árfolyamok egymáshoz viszonyított elmozdulása.
Ha az egyik token ára meredeken emelkedik, míg a másik gyakorlatilag változatlan marad, az AMM folyamatosan módosítja a pool összetételét.
Ha az egyik eszköz ára megduplázódik, vagy éppen 50%-kal visszaesik a másikhoz képest, lényegesen nagyobb divergenciaveszteség alakulhat ki, mint egy 5%-os eltérés esetén.
Ezért általában jóval alacsonyabb az impermanent loss két stabilcoinból álló pool esetében.
Egy USDC/DAI poolban például mindkét token célja, hogy megközelítőleg 1 amerikai dollárt érjen. Normál piaci körülmények között ezért csak minimális különbség alakul ki közöttük.
Ez nem jelenti azt, hogy a stabilcoin-poolok kockázatmentesek.
Egy stabilcoin elveszítheti dollárhoz kötött árfolyamát, ezt nevezik depegnek. Ilyenkor a korábban alacsony kockázatúnak tűnő pool nagyon gyorsan komoly problémát okozhat.
Az ETH/USDC páros teljesen más.
Az USDC célárfolyama 1 dollár, miközben az ETH ára szabadon változik. A két eszköz emiatt természetüknél fogva nem mozog együtt, így az impermanent loss lehetősége is lényegesen nagyobb.
2. A likviditási pool összetétele
Nem csak az számít, hogy mennyire volatilisak az eszközök, hanem az is, mennyire korrelál egymással az árfolyamuk.
Az erősen korrelált eszközök általában kisebb divergenciakockázatot jelentenek.
Ilyen lehet például a cbBTC és a WBTC.
Mindkettő olyan token, amely gazdasági értelemben a Bitcoin árfolyamát követi. Ha a BTC ára 10%-kal emelkedik, normál körülmények között mindkét tokennek hasonló mértékben kell felértékelődnie.
Így relatív árfolyamuk alig változik, az impermanent loss pedig minimális lehet.
Hasonló példa lehet a WETH/stETH pár.
A WETH az Ether tokenizált formája, míg az stETH stakingelt ETH-hoz kapcsolódó eszköz. A staking során a felhasználók tokenjeiket egy proof-of-stake blokklánc működésének támogatásához kötik le, és ezért hozamot kaphatnak.
Normál körülmények között az ETH és a stakingelt ETH árfolyamának erősen együtt kell mozognia, bár az ilyen párok sem teljesen kockázatmentesek.
Ezzel szemben egy ETH/USDC vagy BTC/USDC pár esetében az egyik token erősen volatilis, a másik pedig egy dollár közelében marad. A relatív árfolyamuk ezért jóval többet változhat.
50/50, súlyozott és koncentrált likviditási poolok
A pool konstrukciója szintén meghatározza a kockázatokat.
A klasszikus AMM-ekben gyakori az 50/50 súlyozás. Ez azt jelenti, hogy a likviditásszolgáltató mindkét tokenből azonos dollárértéket helyez el.
Más protokollok súlyozott poolokat is kínálnak.
Egy 80/20 ETH/USDC poolban például a pozíció 80%-a ETH-ból, 20%-a USDC-ből állhat. Ez azoknak lehet érdekes, akik nagyobb kitettséget szeretnének megtartani az egyik eszköz irányába.
A modern DeFi-ben emellett elterjedt az úgynevezett koncentrált likviditás.
Ilyenkor a felhasználó nem minden lehetséges árfolyamon biztosít likviditást, hanem meghatároz egy konkrét ársávot.
Ez jóval hatékonyabb tőkefelhasználást eredményezhet.
Ha például az ETH 3000 dolláron kereskedik, egy LP dönthet úgy, hogy csak 2800 és 3200 dollár között biztosít likviditást.
Amíg az ár ebben a sávban marad, ugyanakkora tőkével nagyobb aktív likviditást biztosíthat, így potenciálisan több kereskedési díjat gyűjthet.
Van azonban egy komoly hátránya.
Ha az ár kilép a meghatározott tartományból, a pozíció teljes egészében az egyik eszközzé alakulhat, és az LP addig nem kap további kereskedési díjakat, amíg az ár vissza nem tér a tartományba vagy a pozíciót át nem állítja.
A koncentrált likviditás tehát nagyobb tőkehatékonyságot kínál, de aktívabb menedzsmentet és nagyobb árfolyamkockázatot is jelent.
A swapdíjak dönthetik el, megéri-e likviditást biztosítani
Az impermanent loss elleni egyik legfontosabb ellensúly a díjbevétel.
Minél több kereskedés történik egy poolban, annál több swapdíj gyűlhet össze a likviditásszolgáltatók számára.
De nem elegendő pusztán a díj százalékos mértékét nézni.
Tegyük fel, hogy két pool közül választhatunk.
Az elsőben:
- 0,30% a kereskedési díj;
- napi 10 millió dollár a kereskedési volumen.
A másodikban:
- 1% a díj;
- mindössze napi 10 000 dollár a volumen.
Hiába több mint háromszor akkora százalékosan a második pool díja, a nagyon alacsony kereskedési aktivitás miatt összességében jóval kevesebb bevételt termelhet.
Ezért az LP-knek egyszerre kell figyelniük:
- a díj százalékos mértékét;
- a kereskedési volument;
- a pool teljes likviditását;
- a saját részesedésüket;
- valamint az eszközök várható árfolyammozgását.
A magasabb díjráta ráadásul csökkentheti magát a kereskedési aktivitást is.
Ha egy decentralizált tőzsde útválasztó algoritmusa ugyanazt a tokenpárt több különböző poolon keresztül is elérheti, jellemzően azt az útvonalat részesíti előnyben, amely a kereskedő számára kedvezőbb végrehajtást kínál.
Egy 1%-os díjú pool ezért könnyen kevesebb tranzakciót kaphat, mint egy 0,05%-os vagy 0,30%-os alternatíva.
A magasabb díj tehát nem automatikusan jelent magasabb LP-hozamot.
Hogyan csökkenthető az impermanent loss?
Teljesen megszüntetni az impermanent loss kockázatát a klasszikus AMM-modellekben nehéz, de a kitettség jelentősen csökkenthető.
A kulcs a megfelelő tokenpár, pozícióméret és likviditási stratégia kiválasztása.
Válasszunk korrelált tokenpárokat
A legegyszerűbb megoldás az olyan eszközpárok használata, amelyek várhatóan együtt mozognak.
Ilyenek lehetnek:
- USDC/USDT;
- USDC/DAI;
- cbBTC/WBTC;
- WETH/stETH.
A stabilcoin-pooloknál normál körülmények között minimális a relatív ármozgás, ezért az impermanent loss is jellemzően alacsony.
Ugyanakkor itt sem szabad figyelmen kívül hagyni a mögöttes kockázatokat.
Egy stabilcoin depegje, kibocsátói problémája, tartalékfedezeti bizonytalansága vagy szabályozási eseménye gyorsan jelentős árfolyameltérést okozhat.
A wrapped vagy stakingelt eszközök esetében pedig smart contract kockázat, letétkezelési probléma vagy technológiai hiba jelenthet veszélyt.
Nagyobb díjért vállalható nagyobb divergenciakockázat
Azok, akik magasabb hozamot keresnek, választhatnak volatilis párokat, például ETH/USDC-t.
Ezek a poolok jelentős kereskedési volumen mellett magasabb díjbevételt termelhetnek.
Cserébe az impermanent loss kockázata is jóval nagyobb.
A lényeg tehát nem az, hogy a lehető legalacsonyabb impermanent losst keressük, hanem hogy a várható díjbevétel és a vállalt divergenciakockázat aránya megfelelő legyen.
A pozíció mérete és időtartama is számít
A likviditásszolgáltatás kockázatát nemcsak a kiválasztott tokenpár határozza meg.
Fontos a pozíció nagysága is.
Minél nagyobb összeget helyez valaki egy poolba, annál nagyobb abszolút díjbevételt szerezhet – feltéve, hogy minden más változatlan.
Ugyanakkor a potenciális veszteség összege is nagyobb.
Kezdők számára ezért célszerű lehet kisebb összeggel megismerkedni az AMM-ek működésével. Egy kis pozíció ugyanazokat az alapvető mechanizmusokat mutatja meg, mint egy nagyobb, miközben az esetleges hibák pénzügyi következménye korlátozottabb.
Az időtáv szintén számít.
Minél tovább marad a tőke a poolban, annál több idő áll rendelkezésre a díjbevétel felhalmozására.
Ugyanakkor annál több idő van arra is, hogy a tokenek árfolyama jelentősen eltérjen egymástól.
Nem létezik tehát univerzálisan ideális futamidő.
Minden pozíciót a pool jellemzői, a piaci környezet és az LP kockázatvállalási hajlandósága alapján kell értékelni.
A likviditásszolgáltatás nem teljesen passzív stratégia
A DeFi egyik gyakori félreértése, hogy a likviditás biztosítása egyszerű passzív jövedelemforrás.
Valójában különösen volatilis eszközök vagy koncentrált likviditás mellett rendszeres ellenőrzést igényelhet.
A likviditásszolgáltatónak érdemes figyelnie:
- a poolban felhalmozott díjbevételeket;
- az impermanent loss becsült mértékét;
- a tokenek árfolyamát;
- a kereskedési volument;
- a teljes poollikviditást;
- koncentrált pozíció esetén pedig az aktuális ársávot.
Az interneten számos impermanent loss kalkulátor érhető el, amelyekkel megbecsülhető, hogy az árfolyamváltozás mekkora eltérést okozott a sima holdinghoz képest.
A teljesítményt azonban soha nem szabad kizárólag az IL alapján mérni.
A releváns kérdés:
poolpozíció értéke + megkeresett díjak + egyéb jutalmak hogyan viszonyulnak ahhoz, mintha a tokeneket egyszerűen megtartottuk volna?
Ez mutatja meg a stratégia valódi eredményét.
Mikor lehet érdemes kiszállni egy likviditási poolból?
A likviditásszolgáltató számára hasznos lehet előre meghatározott szabályokat kialakítani.
Például dönthet úgy, hogy újraértékeli a pozícióját, ha:
- az impermanent loss meghalad egy meghatározott szintet;
- jelentősen visszaesik a kereskedési volumen;
- a díjbevétel már nem ellensúlyozza a divergenciaveszteséget;
- megváltozik valamelyik token fundamentális helyzete;
- koncentrált likviditás esetén a pozíció tartósan kikerül az aktív ársávból.
Természetesen a likviditás kivonásával az addig csak összehasonlításként létező divergenciaveszteség realizálódhat.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindig jobb bent maradni.
Ha egy pozíció már alig termel díjat, miközben az eszközök közötti eltérés tovább nő, a passzív várakozás akár még kedvezőtlenebb eredményhez is vezethet.
Kinek lehet megfelelő a likviditásszolgáltatás?
A likviditás biztosítása nem minden kriptobefektető számára ideális stratégia.
A DeFi-ben más módszerek is léteznek hozam elérésére, például a decentralizált hitelezés, ahol a felhasználó kriptoeszközt helyez el egy lending protokollban, amelyet más szereplők kölcsönvehetnek.
A likviditásszolgáltatás előtt ezért érdemes három alapvető kérdést feltenni:
- Mekkora kockázatot vagyok hajlandó vállalni?
- Folyamatos díjbevételt szeretnék, vagy inkább az árfolyam-emelkedésből akarok profitálni?
- Mit gondolok a két token jövőbeli relatív teljesítményéről?
A kockázattűrés kulcsfontosságú
Ha valakit kifejezetten zavar, hogy a poolban tartott tokenek mennyisége folyamatosan változik, egy erősen volatilis pár valószínűleg nem megfelelő számára.
Ilyen esetben a korrelált eszközök vagy stabilcoin-poolok kiszámíthatóbb alternatívát kínálhatnak.
Akik viszont elfogadják a magasabb volatilitást és az ebből eredő divergenciakockázatot, magasabb swapdíj-bevételeket is megcélozhatnak.
A magasabb várható hozam azonban itt sem garantált.
Folyamatos bevétel vagy maximális árfolyamnyereség?
A likviditásszolgáltatás egyik legfontosabb kompromisszuma a folyamatos bevétel és a teljes árfolyamkitettség közötti választás.
Ha valaki arra számít, hogy egy token rövid idő alatt jelentősen felértékelődik, egyszerű tartással teljes mértékben részesedhet ebből az emelkedésből.
Ha ugyanezt a tokent egy stabilcoinnal együtt likviditási poolba helyezi, az AMM az emelkedés során fokozatosan eladja a felértékelődő token egy részét az arbitrázskereskedőknek.
Minél magasabb lesz az ár, annál kisebb mennyiséget birtokol belőle az LP.
Cserébe viszont kereskedési díjakat kap.
Ha az árfolyam-emelkedés rendkívül erős, a sima holding könnyen jobban teljesíthet.
Ha viszont az eszköz hosszabb ideig oldalaz, miközben a poolban magas a kereskedési volumen, a likviditásszolgáltató díjbevétele komoly előnyt jelenthet.
Ezért egy LP-stratégia megválasztása egyben piaci vélemény is.
További kockázatok: nem csak az impermanent loss számít
Az impermanent loss fontos, de messze nem az egyetlen kockázat, amelyet egy likviditásszolgáltatónak mérlegelnie kell.
Smart contract kockázat
A DeFi-protokollok okosszerződésekkel működnek. Egy programozási hiba, kihasználható sérülékenység vagy támadás akár a poolban lévő eszközök elvesztését is okozhatja.
Tokenkockázat
Ha az egyik token értéke összeomlik, a pool újraegyensúlyozási mechanizmusa miatt a likviditásszolgáltató egyre többet tarthat éppen a gyengülő eszközből.
Ez különösen veszélyes lehet kevésbé likvid vagy spekulatív tokeneknél.
Stabilcoin-depeg
A stabilcoin-párokat sokan alacsony impermanent loss miatt választják. Ha azonban az egyik stabilcoin elveszíti az 1 dolláros árfolyamhoz való kötését, a pool gyorsan újraegyensúlyozódhat a problémás eszköz irányába.
A korábban rendkívül biztonságosnak tűnő stratégia így súlyos veszteséget okozhat.
Likviditási és kilépési kockázat
Kisebb poolokban előfordulhat, hogy jelentős tőke kivonása nehézkesebb, a token piacán pedig nagyobb lehet az árfolyamcsúszás, azaz slippage.
Protokoll- és governance-kockázat
Egy decentralizált protokoll szabályai módosulhatnak. Megváltozhatnak a jutalmak, a díjstruktúrák vagy más fontos paraméterek, ami közvetlenül befolyásolhatja az LP-k jövedelmezőségét.
Impermanent loss: veszély vagy egyszerű üzleti költség?
Az impermanent losst gyakran úgy ábrázolják, mint a likviditási poolok mélyén rejtőző szörnyeteget. A valóság ennél jóval kevésbé drámai.
Az IL alapvetően annak ára, hogy a befektető likviditást biztosít a piac számára.
A felhasználó lemond az eszközei teljes árfolyam-potenciáljának egy részéről, cserébe folyamatos kereskedési díjat kaphat.
Ez nagyon hasonló ahhoz, mint amikor valaki ingatlant ad bérbe. A tulajdonos vállalja a használatból eredő költségeket és amortizációt, de rendszeres bevételt kap érte.
Likviditásszolgáltatóként ugyanez a kérdés:
a kapott „bérleti díj”, vagyis a swapbevétel elegendő-e ahhoz, hogy kompenzálja a divergenciából eredő költséget?
Ha igen, a stratégia nyereségesebb lehet a puszta tokenbirtoklásnál.
Ha nem, a holding bizonyulhat jobb döntésnek.
Összegzés: így érdemes gondolkodni az impermanent loss kockázatáról
Az impermanent loss nem ok arra, hogy automatikusan elkerüljük a DeFi likviditási poolokat. Ugyanakkor olyan mechanizmus, amelyet minden likviditásszolgáltatónak értenie kell, mielőtt tőkét helyez el egy AMM-ben.
A legfontosabb tanulság, hogy az impermanent loss nem feltétlenül tényleges pénzügyi veszteség. Sok esetben inkább azt mutatja meg, mennyivel teljesített gyengébben a poolpozíció annál, mintha a tokeneket változatlanul a tárcánkban tartottuk volna.
A kereskedési díjak ezt a különbséget részben, teljesen vagy akár többszörösen is ellensúlyozhatják.
A kockázat mérséklésének legegyszerűbb módjai a korrelált tokenpárok választása, a megfelelő díjszint és kereskedési volumen vizsgálata, a pozíció méretének kontrollálása és a pool rendszeres követése.
Különösen kezdők számára érdemes lehet kisebb összeggel megtapasztalni, hogyan változik egy LP-pozíció értéke különböző piaci helyzetekben.
A DeFi fejlődésével új AMM-megoldások és likviditáskezelési modellek jelenhetnek meg, amelyek módosíthatják az impermanent loss pontos matematikáját. Az alapvető kompromisszum azonban várhatóan megmarad: a likviditásszolgáltató a tokenek maximális árfolyamnyereségének egy részét cseréli folyamatos díjbevételre.
Éppen ezért a sikeres likviditásszolgáltatás kulcsa nem az impermanent loss teljes elkerülése, hanem annak megértése, kiszámítása és annak eldöntése, hogy a megszerzett díjak megfelelően kompenzálják-e a vállalt kockázatot.
